Egy töknyi segítség

1887-ben Denverben összeült egy püspök, két lelkész és egy rabbi, hogy közösen megoldást keressenek a város szociális problémáira. Létre hoztak egy szervezetet, amely a közösségek öngondoskodását segíti. Ez a szervezet, a Live United a mai napig is létezik, adományokat gyűjt, társadalmi munkákat szervez, segélyvonalakat, konzultációs lehetőségeket tart fenn a hátrányos helyzetűeknek. A corporate social responsibility-t, vagyis a cég elkötelezettségét a szűkebb közösség iránt, ahol működik Chicago-ban nagyon komolyan veszik. Rengeteg az adományozás, a társadalmi munka lehetőség, és rengeteg a jelentkező is. Nincs ez másként a mi irodánkban sem, a Live Unitedüdel közösen sok munkát, adománygyűjtést szervezünk.
A Haloween közeledtével eljött a tökfaragás ideje, ami egy napközi otthonban (amilyen a Casa Central), ahol 5 és 12 év közötti, többnyire hispano és fekete gyerekek vannak ez nem kis szervezést igényel. Itt jöttünk mi a képbe. Jött a munkahelyi e-mail, hogy segíteni kellene. Én először rákérdeztem, hogy akadály-e, hogy spanyolul egy vak hangot sem beszélek, és tököt sem faragtam még életemben. Mindenki annyira örült, hogy külföldiként is eljönnék segíteni, hogy nem haboztam tovább és feliratkoztam. Csapatunk egy muzeális trolibusszal érkezett a helyszínre, ahol a gyerekek már nagyon izgatottan vártak. Két héttel korábban maguk mentek tököt szedni és azóta volt idejük gondolkodni, hogy hogyan akarják majd a tököket kifaragni, kifesteni. Nem sokat tudtak az ünnep eredetéről (a kollégáim sem), úgyhogy a felkészült külföldinek máris jó hasznát vették, a gyerekek pedig élvezték az ördög rászedéséről szóló mesét. A feladatunk az volt, hogy hagyjuk a gyerekeket kibontakozni, de segítsünk, hogy megvalósítható tök rajzokat készítsenek. A kés is a mi kezünkben volt, de a tök kibelezése és a kivágandó részek megrajzolása nagyrészt az ő kezük munkáját dicsérte. Sokat nevettünk, mert persze a tökbél síkos, a tök pedig rajzolás közben fintorokat vág, máskülönben miért menne állandóan félre a filctoll? Megtanultam néhány különleges kifejezést is a tőkszáj formájára és a töklámpás félelmetességi fokozataira vonatkozóan. Alighanem valamelyik ősöm tökfaragó lehetett, mert a közös alkotásokkal minden alkotó nagyon elégedett volt. Olyan jól sikerült a faragás, hogy ott maradtunk még játszani, beszélgetni. Néha szívszorongató volt a történet, pélául amikor az egyik kislány a meghalt anyukáról beszélt, meg arról, hogy most milyen jó, mert apa összeköltözött a szomszédasszonnyal és így lettek testvérei, akik jobbak mint az igazi testvérek, mert velük verekedni is lehet. Halottam a meglőtt rokon esetét, a munkanélküli apát, és sok olyan dolgot, ami nem hallatszik fel a felhőkarcoló harmincharmadik emeletére. Mindezt hatalmas nevetések és játék közepette mesélték a gyerekek, iszonyatos hangzavarban. Mire haza értünk már mindenki csak a csendre vágyott, de jó érzés volt, hogy szebbé tettük a napjukat. A tökök is mosolyogtak (kivéve persze a spooky tököket, mert azok azt hitték, hogy ők félelmetesek)