Kulináris élmények

Chicago nemcsak a blues hanem, a pizza városa is. A Chicago-i pizza igazából nem annyira pizza, mint egy pizza alapanyagokból készült pie. Brutális. Kipróbálásképpen vettünk egyszer egy közepes méretűt, két kiló volt és napokig ettük. Hasonlóképpen jártunk a másik USA nevezetességgel, a Cheesecake Factory sajttortájával. Egy szeletnyi torta legfeljebb negyed kilo és alig van ezer kalória benne. Rettentően tömény sajtkrém, magvak, esetleg csokoládé, mindeképpen valami nagyon édes öntet, leginkább karamell vagy valami rózsaszín. Az összhatás finom, csak utána napokig rosszul van az ember a tömény édességtől. Nem baj, azért a Thanksgiving vacsorára bátran bevállaltuk a pekán dió tortát. Természetesen a Cheese cake Factory-ból.

I have got the blues

Damn right, I have got the blues énekli Buddy Guy az egyik leghíresebb számában, és most már akár mi is vele tarthatnánk. Megismerkedünk Chicago-val a blues városával. Az ismerkedést mindjárt a legjobb helyen kezdtük, a Buddy Guy Legends blues club-ban. Pénteken este nyolc tájt érkeztünk a kilenckor kezdődő előadásra, de már tömve volt a hely. A club átmenet a kocsma és a hangversenyterem között, vannak asztalok és bárpult, de van színpad is. Előadás közben lehet beszélgetni, enni, tetszést nyilvánítani és mindenekelőtt élvezni a zenét. Buddy Guy maga is élő legenda, mindenidők harmincadik legjobb gitárjátékosának és egyik legjobb blues énekesének tartják. Péntek este Smokin' Joe Kubek és Bnois King adta a főmüsort, egy texasi banda, de nagyon jók voltak. Hihetetlen szerencse ért bennünket, mert a müsor közepén a club tulajdonosa, Buddy Guy, nem bírta tovább és beállt egy szám erejéig. Csodákat művelt a hangjával. Szöveg szinte nem is volt, csak a hang magassága, hajlítása, a csukott és nyitott száj halandzsa beszéde adta a zenét. Kíséret sem volt. Mivel az egész hirtelen jött improvizáció volt, így a zenekar csak egy alap blues kiséretet játszott alá, a produkció mégis maga volt a csoda. A teremben megállt a levegő és nem létezett már más csak a blues.

Pillanatképek

Arra jöttem rá, hogy a fényképezőgépemen felgyűlt egy csomó kép kisebb chicago-i kirándulásainkról, amit egy leendő turista jól tudna használni, nekem pedig jól esik visszaemlékezni az eseményekre, még akkor is, ha ennek már nagyon visszaszámlálás szaga van.
A planetáriumnak például nem a planetárium az érdekessége, nem is a 3D mozi, bár két nagyon jó filmet láttunk a távcsövekről és különböző űrködökről, galaxisokról. Az igazi különlegesség azonban a képen látható eredeti planetárium volt, amit 1913-ban készítettek és még ma is működik. A kétüléses kiskocsit betolják egy szférába, ahol elmagyarázzák a csillagképeket, sőt az évszakok változását is be tudják mutatni.
Chinatown ugyan híres és sokan látogatják, de önmagában nem egy nagy szám. Egy utcája van, amit a turistáknak felturbóztak, a többi olyan, mint Chicago többi része, csak kínai feliratokkal. Ha pedig valaki jó kínai kaját akar enni, ajánlom a Big Bowl láncot, ami ugyan nem Chinatown-ban van, de a kesudiós csirkéje fergeteges. Ha már itt tartunk, a házunk aljában lévő Brazzaz brazil vendéglő sem kutya a maga kardélre hányt steak-jeivel.
A Baha'i újkeletű vallás és filozófia, amely megróbálja az összes eddigieket ötvözni. Szereteten alapszik, de az alapítóját hamar megölték. A központja Haifa-ban van és gyönyörű kertjéről híres. Összesen nyolc templomuk van, ebből az amerikai Chicago egyik külvárosában található.
Chicago-nak két nevezetes felhőkarcolója van, ahova fel is lehet menni a kilátás végett: a Hankock és a Sears (mostani nevén Willis) tower. Utóbbi nemrégiben kapott egy üvegfenekű erkélyrészt, ahol a "semmin" állva lehet lefele nézegetni. Előbbit pedig volt alkalmunk este is meglátogatni, és gyönyörködni a kivilágításban.

House of Blues

Rendes amerikai vasárnap délig fel sem kel, de ha mégis, akkor sem kapkodja el. Ha pedig már felkelt, akkor rögtön eszik is: reggelit, és ebédet egyben. Ezt hívják brunch-nak. Mi kezdő amerikaiak lévén korábban keltünk vasárnap, de úgy gondoltuk, a brunch-ot ki kellene próbálni. Erre találtunk is egy nagyon alkalmas helyet, ahol nem brunch, hanem egyenesen gospel brunch volt. A House of Blues a színház és vendéglő keveréke. Este valószínűleg kemény dolgok folynak benne, mert Marci fiam a program tanulmányozása után azt írta, Dimmu Borgi-ra ne menjünk, bármi történjék is, azt ne. A gospel brunch viszont ártatlannak tűnt. A színház épület önmagában is érdekes: két felhőkarcoló közé bepréselt ablak nélküli nyeregfelület. Az előcsarnok ősi néger, hippi és hobo jegyeket mutat. A nézőtér viszont varieté környezetet idéz. Jegy már nem volt mire mi odaballagtunk, de szerencsénkre egy házaspár kénytelen volt megvenni egy páholynyi jegyet és ebből kettőt eladott nekünk. Ez jó megoldásnak bizonyult. Megvolt a kellő elszigeteltség, de prímán láttunk. A gospelt egy erősen közepes együttes és egy showman vénával bőven megáldott énekes-pap adta elő. Gyorsan bevonta a közönséget is. Néha fel kellett állni, néha tapsolni, néha szalvétát lengetni, néha énekelni. Persze volt halleluja is, de az közel sem volt olyan elementáris erejű, mint a boldog emlékezetű (egyáltalán nem gospel jellegű) GAME koncerten a Cream pincéjében. Mindenesetre nagyon érdekes tapasztalat volt az egész produkció. A fotón pedig a gyönyörű, halálfejekkel diszkréten meghintett kalapot kell értékelni. Alig bírtam otthagyni az alkalmi darabot.

Basket Bull

A sportokat Amerikában szent tisztelet övezi. Az amerikaiak nem az időjárásról beszélgetnek éjjel-nappal, mint az angolok, nem is a politikáról, mint a magyarok, hanem sportról. Chicago ezen a téren is sok nevezetességgel büszkélkedhet, a Hawks (jéghoki), a Bears (amerikai foci), a Cubs és a White Sox (baseball), és végül, de nem utolsó sorban a Bulls (kosárlabda) csapatok országszerte híresek.
A Bulls arról nevezetes, hogy Michael Jordan vezetésével hatszor nyertek MBA-t a kilancvenes években, és jelenleg is ők tartják a rekordot az egy évadban megnyert meccsek számát tekintve 7o nyert meccsel. A mai napig nekik van a legnagyobb szurkoló táboruk, az ő meccseik a legnézettebbek. A meccs a profi kosárlabda, a show müsor és reklámok sajátságos keveréke.
A szombat esti meccset a Wasgington Wizzards ellen például több, mint három óra alatt sikerült lejátszani (a tiszta játékidő egy óra). A játék valamilyen csapategységnek való tiszteletadással, lézershow-val és pom-pom girl előadással kezdődött. Azután a fiúk játszottak egy kicsit, majd valamelyik csapat időt kért. Húsz másdperc rengeteg idő, belefér egy kis reklám, kvíz. A kedvencem az volt, ahol a hirdetőtáblán donut-ok versenyeztek, és a közönség örjöngve bíztatta a számítógép generálta versenyzőket. Nagy volt a tét, akinek a jegyén a nyertes fánk alakja szerepelt, kapott egy ingyen kávét, amikor legközelebb a Donut-nál vásárolt. A nézőszámra is lehetett fogadni, a helyes becslés 21.612 volt, pedig még csak a bajnokság elején tartunk. Volt még egyensúlyozó művész, kosárra dobás, karaokee, tic-tac-toe és sok egyéb. A negyedek közötti szünetekben kis ajándékok hullottak a stadion tetejéről, bika léggömb körözött a fejünk fölött és rengeteg szurkoló születésnapját ünnepelhettük meg közösen. A fennmaradó idő alatt még láttunk kábé száz reklámot, ugyanennyi pontot és mintegy tucatnyi három pontos dobást. Volt néhány nagyon szép jelenet, a fiúk tényleg tudnak, mégha nem is megy nekik olytan jól, mint tíz évvel ezelőtt. A körülöttünk ülők mind szakértők voltak, tudták az összes versenyző nevét, az aktuális pletykákat és a játékot is gyorsabban kommentálták, mint a hangosbemondó. A hangosbemondó nemcsak beszélt, hanem a kivetítőn is követte az eseményeket, bíztató dobszólókat kevert be, rajzfilm emberkék ünnepelték a három pontos dobást és volt visszajátszás is. A szünetekben a bíztatás feladata a bika jelmezbe öltözött élszurkolóra, a pom-pom girl csapatra és a közönség előtt rohangászó különféle "tapsolj", "kiabálj" táblákat taró emberkékre hárult. Persze mindez a reklámmal, kvízzel és egyebekkel egyidőben, hogy a szórakoztatás se szoruljon háttérbe. Jól drukkoltunk, a Bulls 1o3:97 arányban nyert.

Imresszionista impressziók

Az esős idő múzeum látogatásra való, ígyhát felkerekedtünk megnézni az Art Institute, Chicago kiállításait. A nem túl ismert névvel ellentétben, Amerika egyik legjelentősebb galériájáról van szó. Célunk az impresszionizmus és a század eleje volt, Monet-tól itt található a híd a liliomos tó fölöttt, az egyik van Gogh szoba festmény, Renoir számos műve, többek között a zongrázó nő és a piros sapkás lány, és Pizzarro lábáztató hölgye, hogy csak néhány kedvencünket említsem meg. A modernek közül Picasso, Shagall, Miro, Kandinczky, Dali kerültek be a rögtönzött gyűjteményembe, de rengeteg szép képet láttunk. A múzeumból a felhőkarcolókra nyíló kilátás sem volt kutya, először láttunk olyat, hogy a felhőkarcolók teteje felhőben van.

Speed networking

Ezt a szép új kifejezést ma tanultam, sőt a gyakorlatban ki is próbáltam. A speed networking (gyors kapcsolatteremtés) amerikai műfaj, eredetileg a randevúkra találták ki: a lényege, hogy összeterelnek bizonyos számú embert, mindenki kap egy párt, azzal 6 perc alatt kölcsönösen megismerkedik, majd tovább lép és újabb emberrel ismerkedik meg ugyanilyen módon. A randevús változatban a végén azt is kiválasztják, hogy ki kivel folytatná szívesen. A mi esetünkben az apropót a women caucus szolgáltatta. Ennek a cégen belül létrejött szervezetnek a célja a nők összefogása, speciális problémáik megbeszélése, igényeik felmérése és elismertetése. A mostani találkozó a bemutatkozásról szólt. Arról, hogy a szimpátia az első tizenöt másodpercben dől el, ezért ezt a lehető legjobban ki kell használni. Lehetőleg úgy kell bemutatkozni, hogy a név érthető legyen, mondjunk magunkról valami információt, valami olyat, ami a másik számára releváns, és ezért érdekessé tesz. Szó volt arról is, hogy hogyan lehet áthidalni az egyenlőtlenségeket (pl. nagy korkülönbség, nemzetiségi különbség, stb.), mikor célszerű üzletről beszélni, mikor célszerű elkerülni azt. Egy jó összefoglaló szlogen volt ezzel kapcsolatban a következő. Az üzleti beszélgetés célja nem az üzlet, hanem a kapcsolat teremtés. Az ismerkedési részt nagyon élveztem. Azzal, hogy mindenkinek feladata volt a másikkal megismerkedni, elhárult az akadály, hogy vajon a másik akar-e beszélgetni. Egy cipőben eveztünk (szép képzavar az angol kifejezésből, amely azt, hogy a másik helyébe képzeljük magunkat úgy mondja, hogy a másik cipőjébe bújunk) hiszen mindketten kapcsolatot akartunk teremteni. Sok érdekeset megtudtam a beszélgetések során az emberekről és a munkájukról. Biztos vagyok benne, hogy ha a következő napokban találkozom velük, nem megyek el mellettük kedves köszönéssel, hanem leállok beszélgetni.

New York-i pillanatképek

Az elmúlt hetet New Yorkban töltöttem, munkából kifolyólag. Bár a szálloda számlám szerint négy napot aludtam, ott négy órám sem volt arra, hogy a városban csatangoljak. Mielőtt valaki komolyan megsajnálna, elárulom, hogy a Time Square-en laktam, a város leghíresebb terén. A hatodik emeleten a fényreklám benézett a szobámba, így tökéletesen naprakész voltam a Nasdaq alakulásából. Az utca túloldalán a Broadway reklámjai fénylettek, a kottabolt pedig, ahol a családnak feltétlenül szükséges musical kottákat szereztem be kb. másfél saroknyira volt.
A munka is nagyon jól sikerült, két olyan ötlettel is előálltam(tunk), ami izgalomba hozta a helyi szakembereket. A terület vezetőpartnere annyira megörült a sikeres termékfejlesztésnek, hogy meghívott vacsorázni. Egy osztriga vendéglőbe. Úgy látszik ez az én karmám, hogy a kedvenc főnökeim olyan helyekre visznek, ahol fogalmam sincs hogyan kell viselkedni, mit kell tenni, ami különösen kínos ha az ember szeretne jó benyomást kelteni. Bízva a pozitív amerikai hozzáállásban bevalottam, hogy még sohasem ettem osztrigát, de nagyon szeretném kipróbálni, feltéve, hogy valaki megmutatja hogyan kell. Az alapfokú osztrigaevő tanfolyam a következő elemekből áll. Osztriga kiválasztása. Rendes amerikai csak amerikai kontinensen termett osztrigát eszik, az étlapon tizenkét különféle helyről érkező osztriga volt feltüntetve. Ránézésre a különbség csak annyi, hogy némelyik hosszúkásabb, némelyik dagadtabb. Ha kérdezik, azt kell mondani, hogy ma talán Nova Scotia osztrigát szeretnék enni, azzal nem lehet melléfogni. A nagyon szakértők esetleg ragaszkodhatnak az Indiana Creek-hez is, főleg ha Illinois államból jöttek. Az osztrigát csak a piacon eszik citrommal, az előkelő népek ketchup és torma keverékét teszik a kagyló tetejére. A legfontosabb tananyagrész a kagylóhús elválasztása a héjától. Az külön erre a műveletre tervezett villával történik. A kagyló ragaszkodik a lakóhelyéhez, és amikor leválasztják bosszúból igyekszik kiugrani a kagylóhéjból, sőt lehetőleg az asztalról is. Ez elkerülendő, mert a többi vendég rögtön tudni fogja, hogy nem gyakorlott osztriga evőről van szó. A harmadik fő rész az osztriga hörpintés. Részemről kellemes csalódás volt, hogy az osztrigában igenis van anyag, nemcsak egy nyálkás takony lakik benne. Viszont a hörpinthető részig el kell jutni, lehetőleg száj csücsörítéssel, nyelvnyújtás nélkül. Ha rövidre sikerül a művelet, akkor ismételni kell és az snassz. Ha túl gyorsan kerül az osztriga a garatra, az meg fulladásos tüneteket okoz. Én még élek. A kulináris élmények persze az osztriga evéssel nem értek véget, de egy keletiesen izesített örgödhal már semmi kihívást nem jelent annak, aki az előételt leküzdötte. Szinte említésre sem érdemes.
Említésre érdemes viszont a Rock, vagyis a Rockefeller Center teteje. A Rock megmászása Virág ötlete volt, aki New Yorkban lakik és a rengeteg látogatónak hála teljesen felkészült a látványosságokból. Mivel összesen egy ebédidőnyit tudtam turistázásra szánni, a toronyból való lenézés volt a leggyorsabb módja annak, hogy mindent lássak, amit a Manhattan-en látni kell. Egy gyűszűnyi New York feeling, és már indulhat is újra a munka. Az időzítés is nagyon jó volt, sütött a nap és a Central Park őszi szinekben pompázott. A tetőről jól látszott az Empire State Building és a szabadság szobor is.
Azt nem árulom el, hogy még mit csináltam New Yorkban munkából haza felé menet, mindenesetre a bőröndömet, amiben odafelé lötyögtek a cuccok, alig tudtam bezárni.

Egy töknyi segítség

1887-ben Denverben összeült egy püspök, két lelkész és egy rabbi, hogy közösen megoldást keressenek a város szociális problémáira. Létre hoztak egy szervezetet, amely a közösségek öngondoskodását segíti. Ez a szervezet, a Live United a mai napig is létezik, adományokat gyűjt, társadalmi munkákat szervez, segélyvonalakat, konzultációs lehetőségeket tart fenn a hátrányos helyzetűeknek. A corporate social responsibility-t, vagyis a cég elkötelezettségét a szűkebb közösség iránt, ahol működik Chicago-ban nagyon komolyan veszik. Rengeteg az adományozás, a társadalmi munka lehetőség, és rengeteg a jelentkező is. Nincs ez másként a mi irodánkban sem, a Live Unitedüdel közösen sok munkát, adománygyűjtést szervezünk.
A Haloween közeledtével eljött a tökfaragás ideje, ami egy napközi otthonban (amilyen a Casa Central), ahol 5 és 12 év közötti, többnyire hispano és fekete gyerekek vannak ez nem kis szervezést igényel. Itt jöttünk mi a képbe. Jött a munkahelyi e-mail, hogy segíteni kellene. Én először rákérdeztem, hogy akadály-e, hogy spanyolul egy vak hangot sem beszélek, és tököt sem faragtam még életemben. Mindenki annyira örült, hogy külföldiként is eljönnék segíteni, hogy nem haboztam tovább és feliratkoztam. Csapatunk egy muzeális trolibusszal érkezett a helyszínre, ahol a gyerekek már nagyon izgatottan vártak. Két héttel korábban maguk mentek tököt szedni és azóta volt idejük gondolkodni, hogy hogyan akarják majd a tököket kifaragni, kifesteni. Nem sokat tudtak az ünnep eredetéről (a kollégáim sem), úgyhogy a felkészült külföldinek máris jó hasznát vették, a gyerekek pedig élvezték az ördög rászedéséről szóló mesét. A feladatunk az volt, hogy hagyjuk a gyerekeket kibontakozni, de segítsünk, hogy megvalósítható tök rajzokat készítsenek. A kés is a mi kezünkben volt, de a tök kibelezése és a kivágandó részek megrajzolása nagyrészt az ő kezük munkáját dicsérte. Sokat nevettünk, mert persze a tökbél síkos, a tök pedig rajzolás közben fintorokat vág, máskülönben miért menne állandóan félre a filctoll? Megtanultam néhány különleges kifejezést is a tőkszáj formájára és a töklámpás félelmetességi fokozataira vonatkozóan. Alighanem valamelyik ősöm tökfaragó lehetett, mert a közös alkotásokkal minden alkotó nagyon elégedett volt. Olyan jól sikerült a faragás, hogy ott maradtunk még játszani, beszélgetni. Néha szívszorongató volt a történet, pélául amikor az egyik kislány a meghalt anyukáról beszélt, meg arról, hogy most milyen jó, mert apa összeköltözött a szomszédasszonnyal és így lettek testvérei, akik jobbak mint az igazi testvérek, mert velük verekedni is lehet. Halottam a meglőtt rokon esetét, a munkanélküli apát, és sok olyan dolgot, ami nem hallatszik fel a felhőkarcoló harmincharmadik emeletére. Mindezt hatalmas nevetések és játék közepette mesélték a gyerekek, iszonyatos hangzavarban. Mire haza értünk már mindenki csak a csendre vágyott, de jó érzés volt, hogy szebbé tettük a napjukat. A tökök is mosolyogtak (kivéve persze a spooky tököket, mert azok azt hitték, hogy ők félelmetesek)