Happy Halloween!

Október utolsó napján, az élők és holtak világa összeér, legalábbis a kelta mitológia szerint, ahol az újév november elsején kezdődik. Az ember ilyenkor legjobb ha mindenféle maskarákba öltözik, hogy a szellemek rá ne ismerjenek. Hogy hogyan kerül a tök a képbe? Ez egy ír paraszt, Stingy (fukar) Jack hibája, aki annyira túljárt az ördög eszén, hogy végül megszívta. Történt ugyanis, hogy az ördöggel sörözgetett és nem akart fizetni, ezért megkérte az ödögöt, hogy változna már át penny-vé. A buta ördög ezt meg is tette, Jack pedig szépen betette a pénzt a zsebébe a kereszt mellé, és így az ördög addig nem tudott visszaváltozni, amíg meg nem ígérte, hogy nem jön vissza Jack-ért és a lelkét sem viszi a pokolba, sőt a sört is kifizeti. Az idő telt, Jack pedig, ahányszor csak együtt sörözött az ördöggel, mindig tőrbe csalta valamilyen furfanggal. Amikor Jack meghalt, a Jóisten nem akarta beengedni a menyországba, hiszen fukar is volt, és az ördöggel is alávaló módon viselkedett. Lement tehát a pokolba, ahol azonban az ördög, ígéretéhez híven, szintén nem fogadta be a lelkét. Azóta is a földön bolyong, útját csak egy tökbe tett parázsló faszén darab világítja meg. Az amerikai szülők büntetése pedig az, hogy minden éveben töklámpásokat faraghatnak és a házba bekopogó, maskarába öltözött gyerekeknek cukorkát adhatnak.
A Halloween kellékei tehát a tök, a csontváz vagy kisértet maskara, sőt nem árt ha van kéznél fekete macska vagy koponya. Egy koponyát most mi is szeretnénk közkinccsé tenni az ünnepre való tekintettel. Nevezett koponya művészi értéket képvisel, Atlantában láttuk a héten egy Salvator Dalí kiállításon. Eredetileg Dalí rajza volt, de azután barátjával, Philippe Halsman fotóművésszel és néhány vállakozó kedvű hölggyel fényképnek is megcsinálták, sőt a képre Dalí és a híres bajusza is rákerült. HAPPY HALOWEEN!

Stone Mountain

A Stone Mountain egy 513 méter magas, és legnagyobb kiterjedésénél kb 9 mérföld hosszú gránitkavics, némi kvarccal ötvözve. A jégkorszak hagyta Georgiában maga után, kifejezetten azzal a céllal, hogy egy szép vasárnap délelőtt felsétálhassunk rá. A felvezető út alig több, mint egy mérföld, viszont egybefüggő sziklaháton vezet. Az alján még fák is megkapaszkodnak, a tetején viszont már csak a büfé és a drótkötél pálya él meg. Meg természetesen a turisták, akik feljutottak. A kilátás szédületes minden irányban. A minden irány szó szerint értendő, a hegynyi kavics tetején körpanoráma várja a bámészkodni vágyót. A hegy egyik oldalán kisebb tavak füzére látszik, a másik oldalon az erdőktől körülvett Atlanta felhőkarcsolói magasodnak. A hegy aljában minden megtalálható, ami egy rendes amerikai család szórakozásához szükséges. Kalandpark, történelmi gőzvasút, malom, bánya, fedett híd és számtalan evő- és lakóhely. Van a tó túloldalán egy golfklub, igen rendes, tóra és hegyre néző vendéglővel, amit természetesen kipróbáltunk. Bár a kalandpark kimaradt, a kirándulás így is feledhetetlen volt.

CocaCola city

Az elmúlt hetet Atlantában töltöttem és miközben keményen (és eredményesen) dolgoztam, azért egy kis városnézésre is jutott idő. Ez különösen azért volt kellemes tevékenység, mert Péterrel együtt jártuk a várost, aki, tőlem teljesen függetlenül, az elmúlt két hetet szintén Atlantában töltötte, a matematika rejtelmeit kutatva. Atlanta csodálatos hely, ahol az égvilágon semmi nincs és mégis rengeteg a nézni való. Kicsivel Florida fölött van, ami annyit jelentett, hogy a hét végén 3o fok körüli hőmérsékletnek örülhettünk, szerdán pedig trópusi zivatart és 15 fokos lehülést hozott a hurrikán széle. A város leginkább a cégeiről nevezetes, itt van a CNN központja és a CocaCola is innen terjedt szét a világban.
A csodanedű méltó bemutatására külön épületet emeltek, ahol megtekintettük a cég történetét, megkóstolhattuk mind a 164 féle jelenleg forgalmazott CocaCola terméket és végignéztük az elmúlt ötven év legjobban sikerült CocaCola reklámjait. Az épületben volt egy képzőművészeti kiállítás, ahol komoly művészek három méteres CocaCola üvegeket dekoráltak ki mindenféle módon és egy gyártósort is felépítettek a nagyérdemű közönség kedvéért. Volt még CocaCola maci, aki a gyerekekkel kezett fogott, lehetett fényképezkedni és temérdek CocaCola feliratú dolgot vásárolni. Szóval nagyon amerikai a hely, de jól szórakoztunk. A CocaCola múzeummal szemben a tér túloldalán volt az Aquarium, hát oda is bementünk. Jól tettük. Mint utóbb kiderült jelenleg az atlantai az USA legnagyobb akváriuma. Volt külön cápa-cet-rája és egyéb nagy halak akváriuma, amely alatt üvegfolyosó húzódott, így a halakat alulról is megtekinthettük. Volt akvárium, amelynek a partja és a mélye egyaránt látható volt, ilyenben játszottak a tengeri vidrák, és úszkált az albino aligátor. A művízesésen halak ugráltak felfelé, az egyik alagútban pedig a korálszigetek világát élvezhettük a víz alatt szárazon.
A CNN studio meglátogatására néhány nappal később, egy trópusi zivatar kellős közepén került sor. A cipőm még két nappal később is csurgott az élményfürdő következtében. A stúdió egy épület belsejében van, ami eredetileg szállodának és vidámparknak készült. A szálloda most is működik, a vidámpark helyét pedig a stúdiók foglalják el. Így azután csöppet sem csoda, hogy a látogatás úgy kezdődik, hogy egy mozgólépcsőn felmegyünk a nyolcadik emeletre, ahol egy földgömb belsejébe érkezünk. A hangsúly az egy szócskán van, állítólag amerika leghosszabb mozgólépcsőjén utaztunk. A stúdiók úgy vannak kialakítva, hogy kívülről a csoportok be tudjanak nézni az élő adásba anélkül, hogy zavarnák azt. Az egyik sztár hírbemondó ki is integetett nekünk. Mindenütt csúcstechnológiával dolgoznak, a kamerákat robotok mozgatják. Egyszerre hét kamera dolgozik, ebből választja ki a szerkesztő az éppen adásban lévő képet. Kipróbálhattuk a kék falat, ami az időjárás térképet helyettesíti és láthatatlanná teszi azt az embert, aki kék ruhát visel. Láttuk a hírgyűjtők és producerek munkahelyét, legalább százan dolgoznak a nap minden percében azon, hogy megtalálják a világ legfrissebb, legérdekesebb témáit. Maga a CNN is több különböző csatornát takar, otthon Pesten mi a CNN International-t nézzük, mostani otthonunkban pedig a CNN Breaking News a kedvencünk, de 4 vagy 5 másik CNN adás is elérhető. Nemrég indítottak spanyol nyelvű hírcsatornát is. Különösen tetszett, hogy a müsorvezetők előtt ott van a számítógépük, amelyen a facebook-jukra jönnek az üzenetek, és erre ők néha az élő adásban reagálnak, illetve ennek megfelelően alakítják a hangsúlyokat. Sohasem gondoltam, hogy a CNN nemcsak élő, hanem interaktív adást is jelent ma már. Szóval itt is jól szórakoztunk. Maga a város egy jellegtelen, 5 milliós lakosú tipikus déli vidéki város. Alig van felhőkarcsolója, rengeteg a kertes ház, park és összességében nagyon kellemes, élhető hely, ahol remekül éreztük magunkat.

Toastmasters

A minap megkérdezte a kollégám, hogy nem akarok-e toastmaster lenni. Mondtam, hogy dehogynem, bár nem tudom mi az. Első lépésként tudatlanságom teljes vértjében elmentem a Toastmaster klub soronkövetkező ülésére, amely a következőképpen zajlott. A teremben körbe rendezett asztalok, székek, középen pulpitus. Az elnök köszönti a mestereket, tagokat, vendégeket és ismerteti a napirendet, valamint a viselkedési szabályokat. A viselkedési szabályok egyszerűek. Mindenkit tapssal köszöntünk, aki a pulpituson megjelenik és tapssal búcsúztatjuk, amikor elmegy. Aki szót kapott, először köszönti az egybegyűlteket, majd ismerteti a mondanivalója tárgyát. A beszéd hosszát mérik, és az időmérő színes lapok segítségével mutatja, hogy mennyi idő telt el. A felkért beszédek időtartama 5 perc, a témafelelős által aznapra kijelölt témákban tartott ad hoc beszédek (ún. table topics) ideje 2 perc. A felkért beszédeket az értékelő értékeli, a többi beszéd nem kerül külön értékelésre, de a tagok titkos szavazással kiválasztják az aznapi legjobb beszélőt.
Az elnök először a tréfamesternek adta át a szót. A tréfamester minden alkalommal más, és önkéntesen vállalkozik a posztra. A feladata elsősorban az, hogy egy anekdotával megtörje a jeget, senkinek ne kelljen elsőként beszélnie. Már nem emlékszem mi volt a tréfa lényege, de az előadás nagyon jó volt, arányos, humoros és lekötötte a figyelmet. Ezután következett a szó felelős, aki felírta a nap szavát. A klubnap szava "elucidate", aminek a jelentését a szó felelős helyre kis beszédben el is magyarázta. Valami olyasmit jelent, hogy kifejteni. A szófelelős is minden alkalommal változik és a nap folyamán az újonnan tanult szót lehetőleg minden beszédbe bele kell szőni, minél többször. Ha meghalljuk a szót lelkesen tapsolunk és a számvevő húz egy strigulát. Éves verseny van, az győz, aki olyan szót talált, amit aznap a klubtalálkozón a tagok a legtöbbet használtak. A mostani alkalomra felkért beszéd témája, hogy higyjünk-e az UFO-ban. Az első beszéd nagyon szórakoztató volt, azt propagálta, hogy ne higyjünk, mert eléggé valószínűtlen, hogy valaki fényéveket repüljön ide, csak azért, hogy nézelődjön a kapcsolatteremtés szándéka nélkül. A második beszéd elmagyarázta, hogy az UFO mindenképpen létezik, hiszen minden valószínűség szerint van máshol is élet, és az csak természetes, hogy előbb-utóbb megpróbálja a többi élőlényt is felkeresni. Az időmérő elmondta, hogy a kitűzött öt perchez képest milyen hosszú volt a beszéd. A nyelv felelős méltatta a beszédekben fellelt nyelvi finomságokat, a nyögésfelelős pedig bemondta, hogy hányszor volt a beszédben izé, öh, és hasonlók. Az értékelő, a két segédértékelővel közösen 3-3 percben értékelte a beszédeket. Nagyon érdekes volt megfigyelni, hogy hogyan értékelnek anélkül, hogy az illetőt kritizálnák. Például a második beszélő járkált és ez tényleg elég zavaró volt. Az értékelő megemlítette tehát, hogy a beszédet úgy lehetne még jobbá tenni, ha a járkálás nem céltalan lenne, hanem minden érv kijelölne egy-egy geometriai pontot. Amikor új érv következik, a beszélő új helyre sétál, és ha visszahivatkozik egy korábbi érvére, akkor oda tud mutatni a korábbi helyre.
Az ad hoc beszédek nem egyszerűek, ezt tapasztalatból mondhatom. Nagyon nehéz rövid ideig beszélni úgy, hogy a történet arányos legyen és legyen mondanivalója is. Még nehezebb ugyanezt pontosan két percben megoldani. A 2 perc harminc másodperces időmmel a jobbak között voltam. Természetesen nagyon megdícsértek, hogy először vagyok itt és máris hozzájárulok a klubnap sikeréhez. Mindenkin találtak valami dícsérni valót és úgy láttam ez mindenkinek jól is esett, hiába tudta, hogy a dícséret itt alapszabály. Az esemény befejezéseként ismertette az elnök a különféle egyéb feladatokat, a kerületi verseny időpontját, a következő alkalomra önként jelentkezett feladatvállalókat, végül az értékelő értékelte a klubnapot és formálisan bezárta a rendezvényt.
Kicsit utána néztem a kérdésnek az angol Wikipédiában és kiderült, hogy a toastmasters mozgalom (Toastmasters International) világméretű, a célja a kommunikációs készségek javítása. A mozgalom a Smedley klubból nőtte ki magát, amit Smedley 1924-ben alapított California-ban. Jelenleg több, mint 25o.ooo tagja van, 1o8 országban. Van egy csomó segédanyaguk is, de az alapelv az, hogy önképzőkör jelleggel, a beszédet művelve tanul meg mindenki értelmes, nyelvileg helyes és érdekes beszédet mondani, hallgatni és értékelni.
Azt gondolná az ember, hogy ez nem olyan nehéz, pedig nem egyszerű. A blogírásnál például rendszeresen beleakadok abba, hogy a történetet jelen, vagy múlt időben kell-e elmesélni, egyesszám első személyben, általános alannyal, vagy netán személytelenül. Ekkor még nem is beszéltünk a helyesírási szabályokról (pl. California magyarul irandó-e, kell-e kötőjel a rag előtt) vagy a mondatok hosszáról. Mindenesetre amíg itt vagyok elmegyek az üléseikre, mégha kicsit furcsa is a formalizmus és az ülés szörnyen komolyan vevése (lehet, hogy ez is magyartalan?).
Végezetül, bár semmi köze nincs a történethez, felteszek egy képet. A fotótémát a legutóbbi kirándulásunkról haza jövet találtuk egy bolt kirakatában, aki a jó ízeken kívül azzal reklámozta magát, hogy a szag ingyen van.

Country zene

Chicago a fesztiválok városa. Minden hét végén van valamilyen fesztivál a Millennium parkban. A legutóbbi hét végére a country music fesztivál volt kisorsolva. Mivel az idő kellemesen meleg volt, rengetegen voltak. Tiszta majális hangulat, sörrel és virslivel. Még sötétedés után is tele volt a szabadtéri színpad (ami a képen látható, az maga a színpad, kivilágítva)és az előtte levő füves térség, az emberek élvezték a zenét, a kivilágítást.



Az előadás után mégegyszer megnéztük milyenek a felhőkarcolók a Bab tükrében, majd szépen haza ballagtunk a kivilágított városon át.

Marcinak szeretettel

Mutter ohne Muti

Eljött a nagy nap, amikor Ricardo Muti Vezényli a Chicago-i filharmonikusokat, és Anne Sophie Mutter-rel Beethowen hegedű versenyt játszanak. A nagy nap eljött, de nem az öröm, hanem a csalódás napja lett. Nemcsak a mi csalódásunké, hanem egy egész koncertnyi emberé, sőt. A nép beözönlött a terembe, szmokingban, estélyi ruhában. A város színe java ott volt, hiszen ez volt a nyitó hangverseny. Eljött a kezdés időpontja, majd el is múlt. Negyedóra múlva megjelent az alapítvány elnöke, hogy várjunk türelemmel, mert szituáció van. Ez soha nem jelent jót, most sem jelentett. Újabb negyedóra múlva ismét kijött és elmondta, hogy a mester rosszul van és nem tudja vállalni a mai fellépést. A zenekar a koncertmester irányításával az eredeti darabok helyett egy könnyű Mozart művet fog előadni. Ne aggódjunk, a hegedűverseny meglesz, Mutter majd egyszerre vezényel és hegedül.
A hangverseny kétség kívül feledhetetlen volt. Feledhetetlenül rossz. Körülbelül, mint amikor egy próbát hallgat az ember. Az ütemet sikerült tartani, de ezzel be is fejeződött az összhang. Mindenki eljátszotta a maga szólamát, de az egész mégsem volt zene. Hiányzott belőle a dinamika, a csillogás a hangszerek együttes csodája. Anne Sophie Mutter az egyik legjobb ma élő hegedűs, egyetlen apró hibája van, vezényelni nem tud, bár ezt nem is állította soha. Így azután a Beethowen darab az unalmas és fakó zenekari részek és a brilliáns hegedű szólók váltakozásából tevődött össze. Nagyon megtapsoltuk, mert megrendítő volt az igyekezet, amivel mindenki helyett igyekezett helytállni és zenei élményt nyújtani.
Másnap az újság azt írta, hogy Muti minden hangversenyét lemondta az idei évben és haza ment Olaszországba emésztési panaszait kezeltetni. Jobbulást neki, de azét a fene egye meg.

Tudomány és technika

Szombaton esős nap lévén a fedett programokat preferáltuk, ezért elmentünk múzeumba. Az U-505 német tengeralattjáró a tenger réme volt a 2. világháborúban, 11 sikeres támadása volt mire Daniel Gallery kapitány hajója a Chatelain tengeri bombával harcképtelenné tette és megadásra kényszerítette, majd Bermudára vontatta tanulmányozni.
A következő állomás az időjárás terem volt, ahol a villámokat, hullám interferenciákat, lavinák keletkezését lehetett tanulmányozni. A képen látható kerék homokkal van töltve, és a forgás sebességétől függően lehetett különböző hó(homok)görgeteget előállítani.

Kedvencem a tornádó csináló készülék volt. Alulról vízpárát fújtak be és két oldalról ventilátorokat telepítettek a falra. Ha ügyesen mozgatta őket az ember, pillanatok alatt kialakult a jellegzetes tornádótölcsér. Lehetett szimulátorokkal játszni, ahol a viharfigyelő team tagjaként kellett méréseket végezni és elemezni.
Volt még mindenféle fénytörés, villám és cunami modellező medence is.


A következő állomás a gőzmozdonyok, vasútmodellek, repülők terme volt. Láttuk az első amerikai posta repülőgépet, spitfire-t, egy német stukát és bemehettünk egy Boeing 727-es pilóta fülkéjébe. A terem galériáján az emberi test és érzékelés volt a téma.
Az egyik nagy kedvencem az a számítógép volt, amelynek a képernyőjén levő ember annál jobban nevetett, minél gyorsabban mozogtam előtte. Ha álltam, akkor csak mosolygott. A gyerekek pedig legszívesebben egy vetítővászon előtt rohangásztak, ahol az alakjuk követte őket sok példányban és nagyon vicces interferenciákat lehetett előidézni, amikor az ember visszafelé átgyalogolt önmagán.

Kulcskérdés

Hétfőn megérkezett Peti Chicago-ba, de természetesen én ekkor Racine-ben voltam, ahol az ügyfél mellett megtekintettem egy Wright által tervezett gyárépületet is. Szépen elrendeztem, hogy a portás az útlevél bemutatása ellenében Péternek odaadja a kulcsot és felviszi a lakásba. Békésen tárgyalok az ügyfélnél, amikor jön az üzenet, sürgősen hívjam fel. Kiderült, hogy nincs kulcs és most ugyan Peti bent van a lakásban, de ha egyszer kimegy nem fog tudni visszamenni. Amerikai szobafogság. Én állítom, hogy kulcs a portásnál, portás állítja, hogy üres a sárga boríték. Péter pedig nemcsak okos, de értelmes is tud lenni néha (idézet a Zsurzs Éva által rendezett Zebegényiek c. filmből). Így hát a parttalan vita helyett inkább felhívta a bérbeadó céget, hogy hol a kulcs. Kiderült, hogy amikor legutóbb a lakásban voltak valamit javítani elvitték, de nem hozták vissza. A kulcskérdés tehát megoldódott, és még egy nagy csokor virág is várt az asztalon, mikor haza értem.

Botanikus kert

Gondoltam itt az idő kipróbálni az amerikai vonatot és meglátogatni a chicago-i botanikus kertet, amely természetesen nem Chicago-ban van, hanem attól 2o mérfölddel északabbra Glencoe-ban. A park százötven hektáron fekszik, és több különböző kertet rejt magában. Az örökség kert az első botanikus kertre emlékezik, amelyet 145o körül csináltak Padovában. Van rózsakert, japán kert, vizi kert, préri kert, angol kert, bonsai kiállítás és még sok más. A gyönyörű napsütés is sokat segített abban, hogy a kert a legszebb őszi színeit mutassa. A helyi folyót terelték el úgy, hogy kis szigetek keletkezzenek, amelyeket hidak kötnek össze. A bejárás ingyenes, sokan jöttek biciklivel, vonattal. A vonat hatalmas, mint minden itt Amerikában. Emeletes is, de az emelet nem teljes, inkább galériának mondanám. Egy biztos, kövér embernek esélye sincs felmenni a csigalépcsőn, de nem is férne be a fenti ülésbe. A kalauz lent megy végig a kocsin és a fenti utasok a korlát bizonyos pontjára odacsíptetik a jegyüket. Ha pedig jegyet vesznek, a kalauz felnyúl, ők lenyúlnak és boka magasságban megköttetik az üzlet. A csomagok helye középen van,a felső galéria magasságában. Alacsony ember ne kisérletezzen, úgysem fogja felérni. A vonat bizonyos számú biciklit is elvisz, nekik külön helyük van. A végállomás, ahol én is leszálltam, egy irodaház földszintjét és alaksorát foglalja el a belváros kellős közepén, a föld alatt.

A királynő ajándéka

Chicago 1871-ben tűzvész áldozata lett. Az akkor ötvenezer fős város porig égett, mivel az erős szél miatt nem tudták a tüzet eloltani. A városi hagyomány egy tehenet okol az egészért, aki fejés közben felrúgta a lámpát, ettől lángra kapott az istálló és a tűz átterjedt a házra, az utcára, a városra.
Az angol királynő halotta, hogy volt alattvalói milyen szerencsétlenül jártak és úgy érezte nem hagyhatja őket magukra a bajban. Fogta tehát és küldött nekik 15.ooo kötet könyvet. A városban akkoriban tizenötezer írástudó sem akadt, arról nem is beszélve, hogy először is épületek kellettek, amiben lakni lehet. Nyögtek tehát a királynői áldás alatt, de néhány év múlva eljutottak odáig, hogy megtanácskozzák a dolgot: ha már vannak könyveik építeni kellene egy könyvtárat, nehogy a királynő megsértődjön. Létrehozták a könyvtár bizottságot, amely egy harminc oldalas pályázatot írt ki könyvtár tervezésre. A feltételek olyan részletesek voltak, hogy kiterjedtek az ablakkeretek anyagára (vas legyen, nehogy leégjen), de arra is, hogy a falak erősítésére acélt nem szabad használni, mert ki tudja mennyire időtálló ez az új anyag.
Az új épületnél fontos szempont volt, hogy ne legyen éghető, így például a falakat selyem tapéta helyett márvány borítással látták el. Így viszont sikerült egy annyira nehéz épületet megálmodni, hogy több, mint háromezer szálfát kellett leverni cölöpként az ősi gleccsertó medrébe, hogy megtartsa. A stílussal is akadtak gondok. A bizottság konzervatív tagjai nem szerették az fiatal építész nemzedék (Wright, Sullivan) új elképzeléseit, ezért elhatározták, hogy az európai múltból merítenek. Mindenhonnan egy kicsit. Így lett a könyvtár, ma a Kultúra Háza, egy kicsit görögös, egy kicsit kupolás, helyenként barokk, helyenként reneszánsz. Ráadásul a polgárháború veteránjai is helyet követeltek maguknak, és a szövetségi kormány a könyvtár telkét adta oda nekik, ahol ekkor már javában folyt az építkezés Illionis állam engedélyével. Hosszú pereskedés végén a veteránok örökös bérletbe megkapták az egyik szárnyat, amelyet ezekután harci díszítésekkel és fegyver tárlókkal láttak el, ahol a polgárháborús emlékeket állították ki.
Végül is értékesnek és időtállónak bizonyult a királynői ajándék, hiszen az épület Chicago egyik jelképe lett.