Pedway a földalatti város

A pedway Chicago város válasza a télre. Ugyanis itt nem ritka, hogy akkora a hó, hogy nem lehet közlekedni. Éppen ezért a nagyobb kormányépületeket, hivatalokat a föld alatt összekötötték egy gyalogos alagút hálózattal. Ehhez hamarosan csatlakoztak irodaházak, bevásárló központok. Ma már egész labirintus van, boltokkal, vendéglőkkel, szolgátató központokkal. Akár az egész telet nyugodtan el lehet tölteni a föld alatt. A pedway jellege aszerint is változik, hogy ki és mikor építette. A városháza alatti rész hideg, kopott és sötét a Hyatt alatt pedig luxus fodrászat és ír kocsma működik. A Michigan vasútállomás is lekerült a föld alá, nem beszélve az L piros és kék vonaláról. Egyes részeken az irodaház részévé vált a földalatti rendszer, fel lehet látni a lobbyba, az emeletekre. A belvárosi parkolóházak többsége is megközelíthető az alagút rendszeren. A blog végén pedig álljon itt egy Picasso szobor amelyet a mester egy hölgyről mintázott.

Baseball

A mai belső megbeszélés utolsó napirendi pontjaként a "Law Enforcement Appreciation Day" (Rendőrség Napja) szerepelt. Mint utóbb kiderült, ez a baseball meccs fedőneve volt, ahová a kollégákkal együtt mentünk. Bár az elnevezés nem volt teljesen helytálló, a rendőrönek inkább csak terelgetni kellett a szurkolókat nem fegyelmezni. Először minden rendes szurkoló, mi is, a kocsmába igyekezett. Itt megitta az első két sörét (vagy legalábbis azt, amit itt annak hívnak) jót beszélgetett azután eldöntötte, hogy kér-e még egy sört vagy azt inkább már a stadionban veszi meg. Az, hogy a meccs közben elkezdődött senkit nem zavart, hiszen marad még belőle hátra bőven akkor is, amikor odaérünk. Délután mindenesetre kinyomtattam a Wikipédia vonatkozó részét, úgyhogy elméleti tudással felvértezve mehettem életem első meccsére. Azután kiderült, hogy a szabályok még ennél is egyszerűbbek. Először is, fölösleges állandóan a pályát bámulni, mert akkor esetleg kimaradsz a körülötted zajló társasági életből és még a hot dog kecsöpje is rossz helyen landolhat. Úgyhogy jobb, ha az ember a lelátón zajló eseményekre koncentrál, egészen addig, amig meg nem hallja az össznépi felhördülést. Ez többnyire azt jelenti, hogy az ütőjátékosnak (batter) sikerült beleütnie a dobójátékos (pitcher) által felé hajított labdába. Ekkor lélegzetet visszafojtva várjuk, hova esik a labda. Ha játéktéren belülre, akkor nagy futkosás kezdődik, és mi máris örülhetünk, mert akárki kapja a pontot a játék érdekes, hiszen végre történt valami. Ha a kollégák állva tapsolnak és kiabálnak, ez annyit tesz: a mi csapatunké a pont. Azt, hogy ki is a mi csapatunk, nem mindig egyszerű eldönteni. A Cubs (nekik kellene drukkolni) fehér szerelésben játszott sötétkék sapkával, a Giants pedig az előbbitől alig eltérő, de szürkének mondott szerelésben volt, feket sapkával. Mindegy, lényeg a futás és a lelkesedés. A stadion is számos érdekességgel szolgál. A kijelzője például régi, hagyományos kijelző, egy ember áll mögötte, aki a megfelelő betűket, számokat rakosgatja. Le akarták cserélni kivetítősre, de a szurkolók nem engedték.
A stadion hatalmas (bár az itteniek szerint ez amerikai mértékkel mérve kicsi) és szemmel láthatóleg nem fért el a rendelkezésére álló helyen. A problémát az építők úgy oldották meg, hogy a szomszéd utca házainak a tetején folytatták a lelátókat. Ma ezek a legdrágább helyek. Az időzítés is rendkívül fontos, mert a magasvasút attól nem jár sűrűbben, hogy meccs van. Tehát jól meg kell saccolni, hogy pontosan két perccel a meccs vége előtt menjen el az ember. Ha pechje van és sok van még hátra (ezt előre sosem lehet tudni) akkor esetleg lemarad valami jóról. Ha meg véletlenül véget ér a meccs, akkor legalább félórán át lehetetlen kijutni a stadionból, de minek is, a vonatra úgysem lehet felférni.

Huszonegyedik század

A minap vártam a buszra és tanulmányoztam a megálló táblát. Találtam egy feliratot, amely megadta a megálló számát és arra ösztönzött, hogy küldjek egy sms-t a buszmegálló és a buszvonal számával, és akkor megtudom mikorra ér oda a megállóba a következő busz. És lőn. A http://www.ctabustracker.com/bustime/home.jsp weboldalon bárki megnézheti, hogy melyik busz merre jár és mikor ér oda. Természetesen a szolgáltatás mobil telefonról is elérhető, sőt lehet saját beállításokat csinálni és akkor egy gomb megnyomása elegendő a busz várható érkezési idejének kitalálásához. A rendszer úgy működik, hogy a buszokat ellátták GPS-szel és így mindig pontosan tudni lehet merre vannak. Ami csúcsforglom idején határozottan nagy előny.

Rivercruise

A verőfényes napsütés ismét turistát csinált belőlem, elmentem hajózni a Chicago folyóra. A folyó igen jól választotta meg a helyét (vagy a város az övét) mert két ágra szakadva tökéletesen keresztbe vágja a belvárost. Így azután hajón ülve mindent meg lehet nézni, amit ötven emeletnél magasabb. Ráadásul az építők arról is gondoskodtak, hogy jól elkülöníthető sítlusú épületek álljanak egymás mellett pusztán azért, hogy jól el lehessen magyarázni a felhőkaprcolóépítés korszakait. A huszas években kezdődött, a klasszikus stílussal, ilyen a Wrigley house vagy a Chicag Tribune épülete. A lényege az, hogy klasszikus elemeket (stukkó, tympanon, oszlopfők) használnak fel az épület díszítésére. A Tribune épületének tetején egy egész gótikus katedrális torony van. A következő stílus az art nuovo volt, némi fémes beütéssel. Ezután, vagy inkább ezzel egyidőben jött a prairie stílus, majd a nemzetközi (kocka alak, csupa üveg), végül a postmodern. A mai felhőkarcolók a változatosságra törekszenek, ma már csak úgy adnak építési engedélyt, ha a torony különböző részei eltérő magasak és az alján pláza, vagyis egy alacsony, néhány emeletnyi, elnyúló épületrész van. Így világosabb marad az utca, és a plázába üzletek költöznek. A Sears tornyot is megnéztük, közelről és távolról is (lásd a képen). Amikor az idegenvezető már sehogy sem tudta kifejezni hihetetlen nagyságát, azt mondta olyan nagy, hogy külön irányító száma van.
Délután a Jackson parkot látogattam meg. Ide még vissza kell jönni, mert a technikai múzeum csodákat ígér. Mindenesetre a japán kert is szép volt és a tóra is gyönyörű kilátás nyílott. Ja, meg itt lakott az Obama család.

Innen visszamentem a Millennium parkba, mert Riccardo Muti és a zenekar annak örömére, hogy az idei évadtól ő lett a Chicagoi filharmonikusok vezető karmestere, hatalmas szabadtéri koncertet adott. Nagy élmény volt, legalább tízezer ember, zászlók, himnusz, ováció, tüzijáték. És persze játszottak is néhány művet. A szabadtéri színpadnak megdöbbentően jó az akusztikája, én meg ügyesen előre furakodtam és elég jó helyet sikerült elcsípnem (bizonyíték a fényképen igen jól kivehető karmester). A hangversennyel egybekötött népünnepély kb. négy órán át tartott kis megszakításokkal. Most már tudom miért kellett Chicago-ba jönnöm.

Chicagoi bab latin modra

Chicago parkjaiban mindig történik valami, ezen a hét végén például latin zenei fesztivál volt. Ez jó ürügy volt arra, hogy az előző sétámból kimaradt Millennium parkot meglátogassam. Előtte bemelegítésképpen ismét megnéztem Wright egyik alkotását, a Robie házat, azután irány a park. A délelőtti eső sokakat elriasztott, de azért így is rengetegen voltak. A nézelődést a Cloud Gate nevű szobornál kezdtem, ami méltán híres. Egy óriási, tökéletesen tükröző acélból készült bab alakzatot kell elképzelni, amely alatt át lehet menni. A belsejében hihetetlen kaleidoszkóp szerű tükörképeket lát az ember, de a külső kör is nagyon érdekes, hiszen belefér az utca összes felhőkarcsolója, no meg az az egyén, aki fényképez. A fél város ezt a mulatságot űzi, fekve, támaszkodva, grimaszokat vágva, ki-ki izlése szerint. A Latin zene fesztivál a nagy színpadon illetve két sátorban tombolt. Az emberek mindenütt táncoltak a pezsgő ritmusú zenére. A színpad önmagában is egyedülálló építmény, sok egymásba futó hullámból felépítve. A fesztivált csak a sötétedés miatt hagytam ott, szívem szerint még maradtam volna.

Boston rengetegei

Rengeteget sétáltunk, rengeteget kirándultunk a Boston körüli erdő rengetegben, rettentő jó volt látni a gyerekeket!
Rengeteg repülő megy Chicago-ból Bostonba, csakis azért, hogy kipróbálhassam az amerikai életérzést. A munkahelyemre pénteken betolom a kisbőröndöt, kimetrózok a reptérre és este már egymás nyakába is borulhatunk Dóri lányommal vagy kétezer mérfölddel odébb. Hétfőn ugyanilyen rengeteg repülő jön vissza is (mindegyik tele van), úgyhogy a hét vége tisztán megmarad nekünk és a munkahelyemre is időben beérek.
Rengeteg jó bolt van Bostonban, ahol rengeteg ruhát vettünk de vehettünk volna még sokkal többet is csak dicséretesen visszafogtuk magunkat.
Rengeteg ember szereti a bostoniak specialitását a New England style chowder-r, így természetesen én is kipróbáltam Dóri ajánlására. Igen finom.
Rengeteg beszélgetni valónk volt és Gábor amúgyis csak szombat éjjel érkezett haza Európából (természetesen rengeteg élménnyel megrakodva). Éjfélkor feküdtünk csak le.
Megnéztük az Ancsa és Vera által közösen bérelt lakást, nagyon jól mutat, de nekik még csak téglából van rengeteg a nappali falán, lábosból például nincs. De majd lesz.
Rengeteget sütött a nap az előrejelzéssel ellentétben, aminek nagyon örültünk és vasárnap gyorsan elmentünk kirándulni.
Nem olyan rengeteg autózás után eljutottunk a helyi rengetegbe, kis magaslatokkal, rengeteg sziklával, víztárolóval.
A kilátó torony falán két lány tekergett művészien egy fehér zsinór által közrefogva. Rengeteget töprengtünk, hogy mi a fenét csinálhatnak. Végül megtudtuk egy bohókás sapkájú hölgytől, hogy október 9-én különböző helyszíneken modern tánc improvizáció előadások lesznek, ez az egyik helyszín.
Rengeteget mentünk, és alaposan megéheztünk. Ezért elmentünk egy török vendéglőbe, ahol rengeteget ettünk, de még így is olyan rengeteg kaja maradt az asztalon, hogy a gyerekek még napokig ezt fogják enni, ha meg nem unják.
Rengeteg mondanivalóm lenne még, de inkább abbahagyom.

Naprakészen

Mint minden reggel, pénteken is megjelent a számítógépem képernyőjén a nemzetközi adózásban történt eseményekről szóló sajtófigyelő összefoglalás. Szeretem ezt a rendszert, mert kényelmes és segít abban, hogy naprakész maradjak anélkül, hogy az egész napot folyóirat olvasással tölteném. A legkedvesebb cikkem, amely a Tax Analyst, amúgy szaktekintélynek számító nemzetközi adózási folyóirat, szeptember 1o-i számában jelent meg, így hangzik.
"A román szenátus szeptember 7-én elvetette a boszorkányok és jövendőmondók megadóztatásáról szóló törvénytervezetet. A javaslat szerint a boszorkányokra és jövendőmondókra kiterjedt volna a nyugtaadási kötelezettség és ez képezte volna az adó alapját. A javaslat kimondott célja az volt, hogy a költségvetésnek többletbevételt generáljon a mély gazdasági válság idején. Popovich és Dugulescu, a törvényjavaslat megalkotói szerint a szenátus döntésében komoly szerepet játszott, hogy féltek, a boszorkányok rontást tennének rájuk ha a javaslatot elfogadnák. A boszorkány mesterség elterjedt, különösen Románia vidéki részein. A kormány 2oo6-ban törvényesítette a gyakorlatot, Gabriela Ciucur lett az ország első bejegyzett boszorkánya Április 24-én."
Felhívom a figyelmet a különbözőségekre, más a vezetéknév, más az ország!

A munka helye

Reggel nyolc óra tájt a lift tükrében feltűnik egy mosolygós, felül business, alul edzőcipős alak - ez vagyok én. A mosoly oka, azon túl, hogy ismét egy új nap kezdődik egyszerű: nemsokára elérem a portást, aki kinyitja az ajtót, nagyot köszön, és visszamosolyog rám.
A lakás és az iroda egy képzeletbeli téglalap két ellentétes csúcsán fekszik, mintegy másfél mérföldre egymástól. Munkába menésre több útvonal kínálkozik, az aktuális választást általában három szempont befolyásolja: a nap állása, a lámpa színe, és a kakaó illat. A nap akkor kezdődik igazán jól, ha pont akkorra érek a sarokra, amikor a lámpa a Grandon a La Salle irányába zöldre vált. Illetve fehérre, mert a gyalogos lámpában fehéren világító alak sétál. Az utca, út, stb. megjelölés nem véletlenül hiányzik a szövegből, az itt nem szokás. A Grand nagy előnye, hogy viszonylag alalcsonyak a házai, ezért az utca jobb oldalán reggel melegen süt a nap. További előny a pékség, ahonnan cukros-kakaós-fahéjas illat árad. Eddig még kiálltam az önfegyelem próbát, de biztosan eljön az idő, amikor majd elbukom. Most azonban még kitartok és egyébként is ideje balra fordulni, mert előttünk a La Salle. Az Illionis folyóhoz egy kis park mellett vezet az út, tele virággal, vízcsobogással. Rögtön ezután következik a természeti idill ellentéte: betekintés az alvárosba. Chicago több szinten létezik egyszerre, nemcsak ezoterikus, hanem fizikai értelemben is. A város a föld színe alatt kezdődik, a belvárosban ugyanis lehetetlen a felszínen megoldani az áruszállítást, ezért a föld alatt egész utcák épültek ki, jelzőlámpákkal, koldusokkal. Idővel persze feljönnek a felszínre, egy ilyen kijárat van a La Salle hídnál. Az utca szintje az autóké, buszoké és a gyalogosoké. Fölöttük sinkígyó tekereg, az L. Az L az "elevated tramline" rövidítése, avagy beceneve, bár ma már egyszerűen tömegközlekedést értenek alatta. maga az L sem mindig magasvasút, ahogy a nevéből következve, néhol a föld alatt megy, néhol meg töltésen. Viszont nagyon gyors, a reptérre például hamarabb ér oda, mint a taxi. A következő szint a felhőkarcolók városában a parkolóházak, irodák szintje. Ha egy ház ötven vagy száz emeletes, akkor az aljára egyáltalán nem süt be a nap és a felhőkarcolók zaj erősítőként működnek, így lent lakni nem lenne jó. Mivel a ház alsó tíz szintje nemigen használható lakás céljaira, ezért ide a parkolóházat, fitnesst, irodát telepítik. Fentebb következnek a lakások, minél feljebb annál jobb. A legideálisabb talán a 33. emelet...

A híd, amelyen át kell kelni, fontos területi határ, innen kezdődik a Loop, az üzleti negyed. Sűrüsödnek az öltönyös/kosztümös járókelők, egyre több a reggelizőhely. A nap csak felülről kukucskál be, lent legalább négy-öt fokkal hidegebb van, mint ott ahonnan elindultam. Városháza, színház, átkelés az L vaspályája alatt, kanyar jobbra, két sarok és megérkeztünk. A legközelebbi Starbucks-hoz, ahol az emberek kivétel nélkül mind kávét vesznek, hogy azután kéz a kézben (a kávéval) besétálhassanak az irodaházba. Én a 16. emeletre megyek, ezért az első liftsorhoz igyekszem. Négy liftsor van, másképp nem lehetne megoldani, hogy a felső emeletekre is szintidőn belül felérjenek az emberek. Az én szintidőm lakásajtótól irodáig 26 perc.

Wright építészete

Frank Lloyd Wright-ot a huszadik század legnagyobb amerikai építészének tartják és nem alaptalanul. Alkotó élete első húsz évét itt élte le Chicago-ban, és itt alakította ki a később iskolává vált prairie stílust is (ilyen a második képen látható Heurtley house is). A stílus lényege a vízszintes formajegyek hangsúlyozása, a forma és a funkció egysége továbbá a ház és a környezet harmóniája. Általában a házak belsejét is megtervezte, beleértve a bútorokat, lámpákat. Sőt, azt mondják a felesége ruháit is ő tervezte és szegénynek mindig barna árnyalatokban kellett járni, mert az illett az enteriőrhöz. Bár hat gyerek és egy sárkányos anyós mellett ez lehetett a legkisebb gondja. A házba és a műhelybe vezetett túrával lehet bemenni (a műhely bajárata van az első képen). Nemcsak a túra, az alapítvány turistákhoz való hozzállása is tanulságos volt. A nekünk rendelt önlkéntes bevezetője valahogy így hangzott. "A látogatók nagy száma teszi lehetővé, hogy mindent helyre állítsunk, így megérthetik, hogy önök mennyire fontosak nekünk. Örülünk, hogy eljöttek. Erőfeszítéseinkhez hozzájárulhatnak azzal, ha nem érintik meg a falakat, bútorokat. Az épületen belül a fényképezés semmilyen eszközzel, beleértve a mobil telefont, sem megengedett. Az épületben enni sem szabad, kérjük rágógumijukat is csomagolják el." És így tovább, ebben a stílusban.
Mi tetszett még? a kandalló feletti írás ("Good friends sitting at the hearth-place do not say evil of any creature"), az ablakok üvegfelülete előtt végig futó polcok, a plafonok feldíszítése, a menyezeti bevilágítás (néha külső, néha mesterséges fénnyel), és az összes gondosan összehangolt részlet.

Eddig is Wright rajongó voltam, de most már sokkal jobban értem, hogy miért.

Viziló és jazz

Biciklit az ember úgy kölcsönöz, hogy odamegy a bicikli parkolóba, benyomja a kívánt bicikli számát, beteszi a bankkártyáját a parkolóautomatába és már viheti is a gépet. A belvárosban kilenc bicikli parkoló van, bárhol ott lehet hagyni a bicajt ha már nem kell. Na de most még a nap elején vagyunk, úgyhogy kell. A tópart menti kiépített bicikli út hossza 3o mérföld ennek én legalább a felét megszándékoztam tenni, oda-vissza. A bicikli útra a Navy Pier-nél tértem rá, onnan fél kilométerre sincs az első homokos beach és azt számos másik követi. Nagy az élet, bicikli, babakocsi, roller, strandröplabda, rögbi, kaja bódék, kölcsönzők baywatch. Mindez a város szívében. Az első uticélom a Lincoln park volt, amelyet egy régi temetőből alakítottak ki. Sok minden van benne, de számomra a két legérdekesebb nevezetesség a Lily Garden és az Állatkert. A kertet egy neves építész tervezte prairie stílusban, ami annyit tesz, hogy a prérire jellemző kőformák és növényzet felhasználásával. Egy forgalmas útkereszteződésnél van a kis kert és mégis a nyugalom szigete. Az áltakert az elsők között épült amerikában és még ma is ingyenes a látogatása (a snack és italárakat elnézve nincs is igazán szükség plusz belépti díjra). Az állatkert nem nagy, de témák szerint van rendezve és nagyon ötletes. Kedvencem a viziló lakása, amelyhez kis tó is tartozik, ahová be lehet menni és egy üvegablakon keresztül meglesni mit csinál a víz alatt, a halak között. Meg azt is, amikor feljön a felszínre levegőt venni. Azonban a nap haladt és még legalább három megnézendő park várt rám délebbre. Megállapítottam, hogy a planetáriumtól nyílik a legjobb kilátás a belvárosra. A Grant és a Milleneum park eléggé egybe van épülve, szökőkutak és rendezvény pavilinok váltják egymást piknik területekkel. A park nagyon nagy kiterjedésű, a jazz fesztivál százezres közönsége könnyedén elfért az egyik felében. A fő helyszínen inkább az elvont, de zeneileg nagyon igényes zene dívott, a mellékhelyszínek együttesei számomra jobban emészthető, dallamosabb zenéket és improvizációkat szolgáltattak. Mindenesetre nem okozott gondot néhány óra gondtalan eltöltése. Érdekes volt az enni és innivaló megszerzési módja is: egy külön, jól védett bódésoron először kajajegyeket kellett venni. A pavilonokban így már nem forgott pénz, az volt csak kiírva, hogy az adott ennivaló hány jegybe kerül.
Közben besötétedett, de a színpad, a felhőkarcsolók, a szökőkutak, mind ki voltak világítva, hogy mutassák az utat hazafelé.

Turista szemmel

Chicago-i első hétvégém napsütéssel kezdődött. Mivel a várost magát még nem láttam, ezért megnéztem mit ajánlanak a turistáknak és esszerint állítottam össze három napos tervemet (a harmadik nap a Labor Day). Mivel a Magnificent Mile elnevezésű bevásárló terület esett a legközelebb hozzám, először errefelé vettem utam. A felhőkarcolók között megbújnak kicsiny, itteni mértékkel mérve történelmi nevezetességek, mint például a régi víztorony és szivattyú ház. A város történelme nincs kétszáz éves (hivatalosn 1833-ban alapították), így ami harminc évesnél öregebb, az már történelem. A víztoronyban jelenleg galéria van. A környék bejárása után a Navy Pier felé igyekeztem, ahol már várt rám Windy, a vitorlás hajó, amelyre reggel előrelátóan inteneten (!) vettem jegyet.
A vitorlázás egy órát tartott, ezalatt felvonták a vitorlákat (háromárbócosról lévén szó ez eltartott egy darabig) és elmagyarázták, hogy melyik felhőkarcolót hogy hívják, ki éptette és miért szép. Amúgy nagyon nagy nevek is voltak az építészek között és amit csináltak azt ma chicago-i stílusnak hívják. A vitorlás a Navy Pier-en kötött ki, ami egyszerre kikötő, múzeum és vidámpark. A múzeumok közül az üvegablakokat választottam, majd leültem egy kicsit az egyik sörkertben is, hogy belehallgassak a jazz fesztivál itt folyó részébe. Az együttes hatalmas tömegováció közepette, nagyon kellemes zenét játszott és énekelt. Az este a tüzijátékkal ért véget kicsivel éjfél előtt.

Grand Plaza

A belváros tetején lakom! A taxi a felhőkarcoló negyed kellős közepén tett le, hogy elfoglalhassam leendő otthonomat a Grand Plaza 33. emeletén. Ráadásul erkélyem is van, amire ki lehet menni, kihajolni, nézelődni, szédülni. Az erkélyről balra a régebbi felhőkarcoló negyed tetejeire látni, jobbra pedig, ha az ember nagyon kapaszkodik és kicsit kihajol, a Michingan tó kéklik az utca végén. Nappal sem mutat rosszul, de éjjel igazán látványos, mint azt a fényképek is bizonyítják. Letelepedés után körül néztem a házban és az alábbiakat találtam. A kilencedik emelet a közösségi szint, itt van három kert, az egyikben rugalmas betonos futópálya, a másikban grill sütők és asztalok, a harmadikban medence és játszótér. Az épület belsejében akad klubszoba, billiárdasztal, flipper, könyvtár, fitness terem, spa és télikert. Reggelente ingyen kávé várja a tornázásban megfáradt lakókat. Amúgy ha valaki nem szereti a regular-t, akkor sem kell messzire mennie, az épület aljában Starbucks kínálja portékáit, közvetlenül az élelmiszerbolt mellett. A lakás is teljesen az átmenetileg itt tartózkodó yuppie réteg igényeit szolgálja, a TV a fél falat beborítja, van DVD játszó, hifi, wifi, meg ami még adja magát. A yuppie egyébként errefelé a chad (ha fiú) és a trixie (ha lány) összefoglaló névre hallgat. A munkahelyemig az út gyalog 25 perc, metróval pedig küzdelmekkel teli 15 perc, ugyanis rengetegen vannak és így az ember csak a többedik vonatra fér fel.
Mindent összevetve úgy érzem magam, mint Süsü a sárkány yuppie kiadásban: ha akarom, az erkélyről akár én is ülve nyalhatom az eget.